Az élet rendje, hogy megtetszik valaki, elkezdünk vele találkozgatni, majd mindig egyre többet akarunk tőle, több időt akarunk vele eltölteni. Majd eljutunk arra a pontra, hogy kevés lesz a barátság, szerelmesek leszünk Összejövünk, boldogak vagyunk, lebegünk. A kapcsolat elején minden rendben van, megígérjük egymásnak, hogy nem veszekszünk, mindent megbeszélünk egymással és egy újabb szintre lépünk, ahol kimondjuk, hogy "örökké együtt leszünk". De jönnek a problémák. Kisebbek-nagyobbak, féltékenység, félreértés, és felleljük egymás hibáit, ami esetleg zavar. Egy-két dolgot megbeszélünk, de a legtöbbet elraktározzuk olyan céllal, hogy "nem akarom megbántani" vagy "majd csak észreveszi". De a párunk nem veszi észre, és mi bennünk csak gyűlik-gyűlik a probléma de mi nem mondjuk el mi bajunk, csak azt mondjuk "semmi" esetleg "fáradt vagyok" mert nem akarjuk megbántani a másikat. Mindenki türelme véges. És egyszer csak kifakad belőlünk.Elég egy ici-pici dolog, lehet, hogy csak egy ostoba viccet mond. Elkezdünk veszekedni, kiabálni, szerencsétlen meg csak néz, hogy mi történt most, mit mondott olyan rosszat? Elkiabáljuk, hogy milyen szemét alak, hogy mennyire nem vesz észre semmit. De hogy is vehetné észre, ha a "mi a baj" kérdésre a válasz "semmi"? Elmondunk mindent, azaz kikiabáljuk magunkból. Megbeszéljük, mit kell változtatni, mi esett rosszul a másiknak, és megígérteti velünk a párunk, hogy ha valami zavar, mondjuk el Inkább akkor bántsuk meg 2 percig, mint ekkora civakodás legyen.
És ugyan ez megtörténik még egyszer még kétszer és elegünk lesz ebből, véget vetünk a kapcsolatnak. Hogy miért? Mert nem tudjuk megbeszélni, inkább elpanaszojuk anyunak, apunak, barátnőnek, barátnak, de a szerelmünknek nem. Türelmetlenné válunk, és úgy érezzük, hogy nekünk nem kell több dráma, véget vetünk az egésznek.
Kinek lesz ezzel a döntéssel jó? Ki lesz boldogabb attól, hogy szakít? A válasz könnyű: SENKINEK!
A két oldal: Nekünk, kik szakítunk szenvedünk, mert szeretjük, de mégis ellökjük magunktól. A mi hibánk miatt. Bebeszéltünk csomó hülyeséget, de meg nem beszéljük a másikkal, csak elhitetjük magunkkal. Siratjuk, hogy milyen hülyék voltunk, hogy nem voltunk képesek megbeszélni, hogy egy csodás szerelemnek ilyen miatt ér vége.
A másik oldal: Nem érti, mit hibázott. Mindent megtett, hogy működjön. Túl sokat is. Széttéptük a szívét. Miért? A nagy semmiért. Mindkét fél csak szenved. Kérdezem én: megéri? Olyan nehéz lenne BESZÉLGETNI?
És itt a vége. Ennyi volt az ÖRÖKKÉ. Lehetett volna az örökké tényleg örökké, ha megbeszéltük volna egymással, nem pedig a barátokkal. Jön az, hogy a közös barátok már nem lesznek közös barátok. Mert valaki mellé kényszerítjük, hogy álljon. Őket is rossz helyzetbe hozzuk.
És már sajnálhatjuk, hogy véget ért. De akkor már lehet, hogy késő, vagy csak félünk újrakezdeni, mert attól tartunk, újra ebbe a hibába beleesünk. Lehet, hogy életünk párját engedtük el. Nem véletlenül mondtuk, hogy örökké. De megszegjük. Így míg a kapcsolat alatt azt mondtuk, örökké, mindannyiszor hazudtunk, mert pont mi vetünk véget, a végetvethetetlennek. Ennyit számít az örökké? Akkor miért mondjuk ki, miért hitegetjük a másikat, ha úgyis megszegjük? Jó az nekünk, hogy nem csak önmagunknak, de másnak is fájdalmat okozunk, és tönkretesszük?
